Edina és a blog(múltja és jelene).

Két éve kezdtem ezt a blogot, azóta egészen sok dolgot megéltem, átéltem és elengedtem, szóval van itt minden. Mondhatjuk azt is, hogy van benne néhány érdekes és furcsa dolog, kapcsolatok, könyvek, érzések, versek, munka, vélemény. Mind én vagyok vagy voltam, hiszen nekem mindent az írás segit elengedni vagy megérteni.

Furcsa-e visszaolvasnom magam és az első bejegyzéseket? Fura-e olvasni, milyen kurva megbocsátónak és keménynek akartam látszani, amikor megütöttek, miközben azóta is rettegek, ha valaki felemeli a hangját velem szemben vagy nekem ugrik valamiért? Kurvára. Elroppant ott valami, ami egy ordítással eltört végleg. Hamarabb adom fel, könnyebben fárad el  a lelkem, kevesebb lépéssel jutok el oda, hogy ne reagáljak, mert félek az újabb ütéstől, miközben bűntudatom van, mert nem reagálok és félek, hogy a másik nem érti majd, miért várok addig, míg megnyugszom.

Furcsa-e olvasni, mennyire oda meg vissza voltam valakiért még akkor is, amikor nem tartott már az egész és mennyire elvitt a hév alig 10 nap alatt, hogy költöztem össze 2 hónap után valakivel hogy agresszió legyen a vége, vagy hogyan hagytam magam kitenni a komfortzónámból, hogy ordítsanak velem vegül? Eléggé. De ezek mind hozzátartoztak ahhoz, ahogy oda jutottunk, ahova.

Félek-e néha írni egy könyvről és megmutatni ezt az egészet másnak? Rohadtul. Pontosan azért, mert sok réteg van ebben, sok olyan, amiről ebben a formában nem beszélek, mert nem tudok, vagy máshogy beszélek, mert már nem az van bennem, ami akkor. Formálódott és elhalványult minden, ráadásul a jelenben élek, mert mindig az fontos, aki van, nem az, aki volt.

Nem mindig hoztam jó döntéseket, nem is mindig tanultam belőlük, de igyekeztem, mert minden változik.

A jelenemet mindig nehezebb összefogni, mert csapong, formálódik és állandóan változik.  Nem írok róla, mert félek, hogy eltűnik, vagy jobban megnyit, mint amit jelenleg megengedhetek magamnak. Attól is félek, hogy ijesztően őszinte leszek és ez okoz bajt.

Most úgy érzem,  hogy van, ami sosem volt még ilyen jó, mert sosem fordult még elő, hogy hónapok után is ennyire akarjam és kívánjam a másikat.  Emellett pedig van,  ami pedig sosem volt ilyen nehéz, mert annyira a saját reakcióimra ismerek benne, hogy attól lefagyok. Furcsa, hogy van, ami ennyire ismerős, miközben sokszor mégis vakon tapogatózom, mert nem ismerem még eléggé.

Mire jöttem rá? Arra, hogy nem mindig könnyű elengedni a saját démonainkat, de sokat küzdök ezért hogy sikerüljön, hogy a múltam ne tegye tönkre a jelenem, hogy a bizalmatlanság és az, hogy kihasználtak és megcsaltak, ne nyomja rá mindenre a bélyegét. Egyelőre elég sok a buktató, pofára is esek rendesen, de reméljük a legjobbakat.

Robert Merle: Mesterségem a halál

"A Führer, Adolf Hitler egyszer s mindenkorra meghatározta, mi az SS becsülete, s meghatározását elitcsapatai jelmondatává tette. „Becsületed – mondta – a hűség.” Azóta minden tökéletesen egyszerű és világos. A katonának nem kell többé lelkiismereti kérdésekkel bajlódnia. Elég, hogy hűséges, egyszóval engedelmeskedik a parancsnak."

Abban az esetben, ha nem ajánlásra olvasom a könyvet, vagy nem azért, mert a címe és az írója miatt már kerülgettem egy ideje, hanem képben vagyok vele teljsen,  sokkal előbb vált volna világossá, hogy mire számíthatok, mert nem ennyire vakon megyek neki. Parancs, végrehajtás, semmi kérdés, bennem pedig döbbenet. Nekem ez egy idegen világ volt, brutálisan közelről, a pánikrohammal záruló auschwitzi látogatásom emlékével. Az auschwitzi tetoválóval ellentétben, ez legalább rémálmokat nem hozott. Az jó, nem? De. Vissza a fősodorba:

„Rudolf Lang történetében, a nevét kivéve, minden igaz. Élete is, pályafutása is. Az auschwitzi halálgyár létrejöttét történész módjára mutattam be: kőről kőre, dokumentumról dokumentumra állítottam össze a nürnbergi okmányok alapján.” - mondta róla a szerző.

Ha mindezt figyelmen kívül hagyva próbálom felidézni, hogy milyen a stílus, milyen újra Merlétől olvasni, akkor azt mondom, hogy zseni ez az ember, amiért képes volt ezt így megfogni és a kulcsfigura szemén keresztül láttatni ezt ilyen higgadtsággal és ilyen hidegen. Mindemellett annyira közel hoz mindent Rudolf szemén keresztül, hogy már szinte érezhető "a szag", hallhatóak a hangok és könnyedén  elképzelhető, hogy nézett ki a tábor. Ez a közelség egyszerre fojtogat és ösztönöz arra, hogy olvass tovább azt keresve hogyan történhetett ez meg, miért fogadott el Lang mindent szó nélkül és annak ellenére, amit közben éreztél, szinte érzed a csalódottságát, amikor Himmler öngyilkos lesz.

Ez pedig számomra megadta a választ:

– Még most is meg van róla győződve, hogy ki kellett irtani a zsidókat?  – Nem, most már nem.  – Miért nem?  – Mert Himmler öngyilkos lett.  Megütődve bámult rám.– Ez azt bizonyítja – folytattam –, hogy nem volt jó parancsnok. És ha nem volt jó parancsnok, nyilván akkor sem mondott igazat, amikor kijelentette, hogy a zsidókat ki kell irtani.  – Tehát – kérdezte az amerikai –, ha mindent újra kellene kezdeni, nem így cselekedne? – De igen – vágtam rá –, ha parancsot kapnék, ugyanígy cselekednék.  Hosszasan rám nézett, rózsaszín arca kivörösödött. – A lelkiismerete ellen cselekedne! – kiáltotta felháborodottan.  Vigyázzba vágtam magam, magam elé meredtem, és azt mondtam:  – Bocsásson meg, de azt hiszem, két malomban őrölünk. Minek gyötörtem volna magam gondolkodással? Egyetlen kötelességem: engedelmeskedni a parancsnak.

Megbántam, hogy olvastam? Nem. Megdöbbentett? Igen. Zsenialis? Egyértelműen. Ajánlom? Ha érdekel a második világháborúnak ez a szelete, akkor mindenképp.