Pont.

Van az a pont a hetek óta tartó próbálkozásban, amikor már nem megy tovább, amikor már kiüresednek az ígéretek, elkopik a majd és egyedül már kevésnek érzed magad.

Ez van most.

Kevés vagyok ahhoz, hogy ezt egyedül visszahozzam, ha minden, amit megpróbálok, az rossz, ha minden mondatom hibás, ha mindennek az a vége, hogy a helyzet miattam tart itt hetek óta.

Ez akár igaz is lehet, miattam tart itt, mert újra és újra ugyanazt ismétlem, de lehet hamis is, mert ugyanazok az ingerek érnek, amikre nem lehet másképp reagálni.

Senkinél nincs már igazság ebben és már nem is ez a lényeg.

A lényeg az, hogy nem változik semmi. Nem jutunk sehova, ott tartunk, ahol tavaly nyáron és nem ott, ahol akkor, amikor 6 hónapra külföldre ment és nem vagyok képes tovább ismételni magam. Elfogytam ebben és elveszítettem a lendületet, nincs ami megtartson, ha nincs visszacsatolás, csak...szavak.

Van az a pont, amikor már a "személyesen figyelek rád" és az "amikor nem vagyunk együtt, akkor nem érek rá és félvállról veszem ezt" kettőssége akkorát üt, hogy több kell, mint mondatok tettek és változások nélkül.

Lehet, hogy tényleg az egész én hibám, de egyedül akkor sem csinálom tovább , mert egyedül kevés vagyok.