Várólista csökkentés 2021

Az igazat megvallva évek óta nem próbáltam meg a várólista csökkentést, mert 2016-ban és 2015-ben is csúfosan elbuktam, 2017-ben pedig nem a hivataloson kívül csináltam végig, mert egy könyvvel kapcsolatban későn esett le, hogy nem stimmel. . Nem vagyok benne egészen biztos, de eddig talán egyszer sikerült teljesítenem, akkor is csak nyafogva. Úgy emlékszem, hogy ez az első évben volt, amikor megpróbáltam, tehát 2014-ben. 

Na, akkor hajrá!

Szerb Antal - Utas és Holdvilág

Thomas Harris -  Hannibál ébredése

Cassandra Clare - Az angyal 

Kurt Vonnegut - Macskabölcső

Robert Merle - Malevil 

Stephen King - Joyland

Rupi Kaur - Milk and Honey

Dennis Lehane - Viharsziget

Carlos Ruiz Zafón - A szél árnyéka

Margaret Atwood - A vak bérgyilkos

Milan Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége

M.J. Arlidge - Halálos látomás

Bizalom.

Időnként elgondolkozom rajta, mit is jelent bízni valakiben. Azt jelenti, hogy vakon elhiszünk mindent az első perctől vagy azt, hogy képesek vagyunk nyitni felé és elkezdeni felépíteni azt, hogy mindenben megbízzunk benne. Nem mindegy és nem mindenkinek jelenti ugyanazt. 

Nem biztos, hogy minden démonommal meg tudtam birkózni a múltamból, ha képtelen vagyok azonnal bízni. Sőt... biztosan nem. Nehéz kiérdemelni, hogy bízzak rendesen és nagyon könnyű eljátszani a már megszerzettet. Lehet, hogy nem vagyok könnyű eset, de nem hiszem, hogy lehetetlent várok azzal, ha őszinteséget és nyíltságot kérek. De... talán mégis. 

Vajon sokat kérek és bennem van a hiba, ha a nem haladás, be nem mutatás, otthonból kizárás, sajnos nem változtat. 

Valami eltört az elmúlt pár hónapban. Megroppant a másik "én is valami komolyra vágyok végre" mondatába vettett bizalom, ami miatt 1 év magány után beengedtem őt az életembe. Eltört, mert semmi nem változott azokban a dolgokban, amik nekem fontosak. Talán még vissza is léptünk és nem biztos, hogy hiszek még abban. hogy ez egyszer megváltozik. Ahhoz neki is lépnie kéne és az nem biztos, hogy jó reakció erre, hogy 'majd lépek, ha nem veszeksztünk", amikor a feszültséget éppen az generálja, hogy nem változik semmi. 

Bizonytalanná és bizalmatlanná váltam, miközben a másiknak csak a szex a fontos. Csak az vagy annak hiánya? Hol vagyok ebben én? Úgy tűnik, hogy ez mindegy is. 

Vajon van még visszaút, ha a karácsonyt sem velem tölti? Vajon van még visszaút, ha abból sem jut nekem semmi, mert ennyire sehol nem vagyok? Vajon nem tettem bele elég energiát?

Abban biztos vagyok, hogy szeretem, abban viszont nem, hogy ha nem viszonozza, ha nem változik, akkor merre tovább. 

Mert ezt...muszáj hallani.

Múlt és jövő, meg ami mögötte van.

Mi az, amitől úgy gondoljuk, van közös jövőnk? Mi az, ami arra mutat, hogy nincs? Mikor jön el az a pont, amikor már szabad tervezni és mikor az, amikor már nincs értelme? Mik a jelek erre vagy arra? Miért ilyen mocskos nehéz erről beszélni? Miért nem megy sosem? Miért vagyunk képtelenek higgadtan leülni, hogy megbeszéljük mik a lehetőségek és merre mehetnénk előre enélkül, hogy állandóan visszalépnénk?

Van értelme a közös jövőt szóba hozni, ha neked fontosabb a múltad, mint én valaha leszek? Van értelme, ha az, hogy szeretsz kevés a démonaiddal szemben? Van értelme, ha nekem ez a fél megoldás és az ígéretek, már nem elegendőek? Van értelme, ha már nem tudok higgadt maradni és szépen elmondani azt, ami bánt? 

Van értelme, ha azt mondod, " nem vagy kevés, de..." és azt, hogy "ő bezzeg nem basztatott állandóan" vagy ha azzal zsarolsz, hogy "kedvességgel menne...", miközben kiteszem érted a lelkem? 

Sajnálom, hogy nem felelek meg annak a képnek, akit látni akartál. Sajnálom, hogy az elején is szóltam, de azt hitted ez majd változni fog és elfelejtem, hogy nem változtatsz azon a pár dolgon, amit kérek azóta és elég lesz, ha másban fejlődsz. Sajnálom, hogy azt hiszed semmit nem értékelek és mindenért szólok, mert egyik sem igaz. Sajnálom, hogy nem vagyok elég és nem tudok többet adni. Sajnálom, hogy ennyire még soha senkinek nem nyíltam meg és ezt érdemlem. Sajnálom, hogy a szeretet kevés és nem tudunk eléggé nagyot lépni egymás felé. Sajnálom, hogy más a szeretet nyelvünk és nehéz értékelni a másikét, mert nem azt kapjuk, amit várunk. 

Sajnálom, hogy csak én beszélek, mert azt hiszed attól jobb. Sajnálom, hogy pontosan a beszélgetés hiánya az, ami  miatt nem érzem magam biztonságban. 

Van értelme, ha ezeket inkább leírom, minthogy elmondjam, mert úgy érzem, nem hallod? 

Képes vagyok feladni?

Fel kellene?

Mikor jön el az a pont, amikor már nem is az a kérdés, hogy képes vagyok-e feladni, hanem az, hogy fel kell-e adnom akkor, amikor már nincs előre és nincs jövő?

Fel kell-e adnom, amikor azt hiszed egy heti kedvesség és 2 nagyon jó program semmissé teszi azt, hogy átvágtál? Fel kell-e adnom, amikor a megjegyzéseidből süt, hogy nincs közös tervünk a jövőre? Fel kell-e adnom, ha nem akarsz bemutatni és összeköltözni sem és ezt kifogássokkal feded el? Fel kell-e adnom, ha egy olyan kapcsolathoz hasonlítod a miénket, ami nem működik? Fel kell-e adnom, ha csak nálam lenni természetes?  Fel kell-e adnom, ha nem számítanak az egy éve magunk előtt tolt problémák, mert azt hiszed, ha megoldod újabb jön? Fel kell-e adnom, ha csak a szex számít? Fel kell-e adnom, ha nem érted, mit jelent nekem kapcsolatban élni és amit szeretnék, az nem elnyomást jelent és a barátaid hanyagolását?  Fel kell-e adnom, ha nem hiszel bennem és én hiába?

Rengeteg a kérdés, de a legfontosabb az, hogy fel tudom-e adni, ha meg kell változnom, mert így nem kellek igazán és neked könnyebb, ha nem beszélünk a problémákról?

Nem tudom, de félek attól, amikor ellöksz és már nem tudok visszatérni és attól is, amikor én löklek el, mert a csend után mindent elvisz egy vihar.

Dominanciáról...

... ami megmérgezi a kapcsolatot.

"- meg kell tanulnia a macskának, hogy én vagyok az alfa, te a béta és ő csak utánunk jön
- megbeszéltük már ezt a béta dolgot, nem értem miért kell visszatérnünk hozzá
- csak viccelek"

Mondjak valamit? Nem vicces, ha egy kapcsolatban a másik fél nem tart egyenrangúnak, mert ő a férfi, te pedig a nő.Nem tart egyenrangúnak, mert te vidéki vagy, nincs saját lakásod vagy ki tudja még miért vagy úgy egyáltalán miért.

Nem vicces, ha ezek miatt alárendeltnek hisz és még kevésbé vicces, ha szégyell a barátai előtt és egy év után is egy tini kapcsolatban léteztek a négy fal között, heti néhány estét, elenyésző számú ellenpéldával és programmal.

Még kevésbé vicces, ha a másik múltja miatt szívsz és amiatt úgy gondolja alárendelni a másikat, előre visz.

Nem visz ez sehova és ezt már sokszor elmondtam.

Hibák.

A te hibád, az én hibám, a mi hibánk.

Lényegtelen, mert a megoldás lenne a fontos, de azt meg nehéz úgy megkeresni, ha még azért is te vagy a hibás, mert elhallgatták előled az információt, amin meglepődsz és ami egyébként fájdalmat okoz.

Pont.

Van az a pont a hetek óta tartó próbálkozásban, amikor már nem megy tovább, amikor már kiüresednek az ígéretek, elkopik a majd és egyedül már kevésnek érzed magad.

Ez van most.

Kevés vagyok ahhoz, hogy ezt egyedül visszahozzam, ha minden, amit megpróbálok, az rossz, ha minden mondatom hibás, ha mindennek az a vége, hogy a helyzet miattam tart itt hetek óta.

Ez akár igaz is lehet, miattam tart itt, mert újra és újra ugyanazt ismétlem, de lehet hamis is, mert ugyanazok az ingerek érnek, amikre nem lehet másképp reagálni.

Senkinél nincs már igazság ebben és már nem is ez a lényeg.

A lényeg az, hogy nem változik semmi. Nem jutunk sehova, ott tartunk, ahol tavaly nyáron és nem ott, ahol akkor, amikor 6 hónapra külföldre ment és nem vagyok képes tovább ismételni magam. Elfogytam ebben és elveszítettem a lendületet, nincs ami megtartson, ha nincs visszacsatolás, csak...szavak.

Van az a pont, amikor már a "személyesen figyelek rád" és az "amikor nem vagyunk együtt, akkor nem érek rá és félvállról veszem ezt" kettőssége akkorát üt, hogy több kell, mint mondatok tettek és változások nélkül.

Lehet, hogy tényleg az egész én hibám, de egyedül akkor sem csinálom tovább , mert egyedül kevés vagyok.

Törésekről.

Vannak azok a pontok az életben, amikor újra és újra félresikerülnek a tervek, amikor nem úgy alakulnak a beszélgetések, ahogy tervezed, de újra megpróbálod, aztán még egyszer, aztán úgy érzed, innen már nincs tovább. Vagy mégis? Nem tudom.

Az elmúlt egy évben életem több területén éreztem azt, hogy nem vagyok képes újra megpróbálni a dolgokat, aztán mégis mentem tovább.

Van az, amikor újra és újra megkísérled, hogy a kapcsolatodban ugyanabban a témában végre más megoldást, vagy egyáltalán valamilyen megoldást legyetek képesek találni, de még 11 hónap után sem sikerül. Van erre egy határ,  ameddig ezt meg kell találni? 11 hónap? 12 hónap? Ha eléritek, végleg eltörik vagy megálltok még, mielőtt a kukába dobjátok?

Sokszor felmerült az utóbbi időben a fejemben az is, hogy bár a pozíció váltásom nagyon jókor jött, mi van akkor, ha nem találom meg a helyem? Mi történik akkor, ha úgy tűnik minden passzol, aztán szétesik minden, mert hirtelen már nem jössz ki a többiekkel vagy egyszerűen csak nem mindenkivel? Szereted a helyed, szereted a munkát, de nem passzol minden? Hányszor illik próbálkozni? Ötször, tízszer? Itt hol kellene határt húzni és miért?

Van olyan, hogy életed harmadik fontos pontja is megreccsen, mert a családodnak sem tudsz mindent elnézni. Őket nem választhatod, adja az élet. Néha felmerül benned, hogy a sorsnak milyen elcseszett humora van. Bedob egy családba, azonos a DNS, de teljesen ellentétes a szemlélet. Ők csalódnak, mert rosszul neveltek, te csalódsz, mert nem tudsz megfelelni.

Ha minden eltörik, meg tudod próbálni újra vagy elfutsz és újba kezdesz máshol?

Átlagos.