Nagyon ritkán olvasok verseket, amit egy picit talán hiányosságnak érzek, de időnként azért előfordul, hogy régi nagy kedvenceket túrok elő és találok olyat, ami újra megfog.
Az legnagyobb kedvencem ez a vers 16 éves korom óta, de csakis Szabó Lőrinc fordításában. Gyönyörű. A kedvencemet ki is emeltem belőle.
A PÁRDUC
Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése