A napokban szóba kerültek a versek egy DTK - Elviszlek magammal kapcsán és eszembe jutott, hogy 16 vagy 17 évesen írtam egy szonettet az emelt irodalom órámra. Akkoriban írtam novellákat, verseket és állandóan firkáltam. Emlékeztem, hogy ezt kiemelte a tanárnő és nagyon tetszett neki, de arra igazából nem, hogy ennyire brutálisan komor.
Angyali Bánat
Sötét angyalok fenn az égben
Kik könnyes szemmel néztek le ránk
Hisz ti is sírtok ha valami bánt
Ti mit tennétek ha átélnétek
Mi egyszer már fájt
Ha eltűnik egy ábránd
S nem marad más csak fájó emlékek
Ez a seb talán egyszer beforr
S míg nem tépi fel senki
Körötte csend honol
Talán csak az angyalok nyújthatnak gyógyírt neki
Ha a világ szürke és komor
Kell valami ami szebbé teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése