... meg arról, amit én annak nevezek.
Van az a szorító érzés bennem, ami miatt minden szociáliskodás után visszajátszom a beszélgetéseket és kiemelem azt, ami negatív, hogy aztán 1,5 napig rágódjak rajta és agyaljak, hogy mi az, ami miatt a barátaim/ismerőseim gáznak tarthatnak és ami miatt úgysem hívnak majd többet.
Ez idegesítő nekem és idegesítő a többieknek, ami miatt még jobban erősödik a nyomás.
Kiventillálom, beszélek róla és mindig azt hiszem erről is, hogy elmúlik, de persze nem, ez sem. Ez is rosszabb lesz, mert már attól is szorongok, hogy másokat terhelek.
A szorongás szó elcsépelt ugyan, de attól még nem kevésbé komoly.
Visszahúzódó vagyok-e? Igen. Nehezen engedek magamhoz közel embereket? Néha. Sok vagyok a barátaimnak? Úgy gondolom hogy sokszor, mert sokan léptek le, de ettől még nem szabadna lebecsülnöm azokat, akik az utóbbi két évben maradtak és nem kéne minden találkozásunk után hagynom, hogy elnyeljen a negatív. Sokat beszélek? Kurvára. Makacs vagyok? Persze.
Sokszor érzem butának/soknak/gáznak/elviselhetetlennek magam, miután beszéltem valakivel. Ez visszavezethető a romokban lévő önbizalmamra, ami a szorongásom alapja is. Sokat változtam ugyan, de ezek az érzések erősebbek, mint valaha.
Annyian épültek le mellőlem az elmúlt évben, hogy sajnos még nem tudom, hogyan engedjem el a gondolatot, hogy folytatódik a sor.
Nem tudom, semmit nem tudok.
