Ady Endre: A fehér csönd

Ady verseivel elég fura a kapcsolatom, mert a költővel nem szimpatizálok, mégis van pár kedvencem tőle, amik időről-időre előkerülnek. 

A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk 

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Rainer Maria Rilke - A párduc

Nagyon ritkán olvasok verseket, amit egy picit talán hiányosságnak érzek, de időnként azért előfordul, hogy régi nagy kedvenceket túrok elő és találok olyat, ami újra megfog. 

Az legnagyobb kedvencem ez a vers 16 éves korom óta, de csakis Szabó Lőrinc fordításában. Gyönyörű.  A kedvencemet ki is emeltem belőle. 

 A PÁRDUC 

 Szeme a rácsok futásába veszve

úgy kimerűlt,  hogy már semmit se lát. 

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ. 

 Puha lépte acéllá tömörűl

s a legparányibb körbe fogva jár:

az erő tánca ez egy pont körűl,

melyben egy ájúlt, nagy akarat áll. 

Csak néha fut fel a pupilla néma 

függönye. Ekkor egy kép beszökik,

átvillan a feszült tagokon és a

szívbe ér - és ott megszünik. 

Szonett.

A napokban szóba kerültek  a versek egy DTK - Elviszlek magammal kapcsán és eszembe jutott, hogy 16 vagy 17 évesen írtam egy szonettet az emelt irodalom órámra. Akkoriban írtam novellákat, verseket és állandóan firkáltam.  Emlékeztem, hogy ezt kiemelte a tanárnő és nagyon tetszett neki, de arra igazából nem, hogy ennyire brutálisan komor. 

Angyali Bánat 

 Sötét angyalok fenn az égben 

Kik könnyes szemmel néztek le ránk 

Hisz ti is sírtok ha valami bánt 

 Ti mit tennétek ha átélnétek 

Mi egyszer már fájt 

Ha eltűnik egy ábránd 

S nem marad más csak fájó emlékek 

Ez a seb talán egyszer beforr

S míg nem tépi fel senki

Körötte csend honol

Talán csak az angyalok nyújthatnak gyógyírt neki 

Ha a világ szürke és komor 

Kell valami ami szebbé teszi.

Edina és a könyvek.

A bejegyzés egy beszélgetés margójára született, amin azóta sokat agyaltam, mert borzasztóan érdekes kérdést feszeget. Egészen pontosan azt, hogyan viszonyulok / viszonyulunk a könyvekhez, amiket olvasunk. 

Vannak időszakok, amikor több könyvet olvasok párhuzamosan. Egyet a villamoson, egyet Dömsödön, egyet Budapesten, egy a Kindlen pörög. Ez az állapot egészen addig tart, amíg be nem kattan valami és az egyik magába nem szippant teljesen. Legyen az jó vagy rossz, teljesen elmerülök benne. Lehet, hogy ez rossz, mert földhöz vágnak és felemelnek hangulatoktól függően, de mindig ilyen voltam. Elkap valami és magával sodor. 

Kívántam-e azt valaha, hogy ne ilyen legyek? Igen. Amikor az auschwitzi tetoválót olvastam. Az a könyv berántott és akkor sem engedett el, amikor letettem. Egészen addig így volt ez, míg kölcsön nem adtam. Tanulópénznek jó volt, a témával továbbra is vigyázni fogok. 

Mikor örülök annak, hogy ilyen vagyok? Amikor ki szeretnék kapcsolni és ehhez elég, ha belemerülök egy történetbe. Nem mindig sikerül, de ha igazán megtetszik egy könyv és magával ránt a sztori, akkor sima ügy.

Szeretek olvasni, mert pont annyira menekülést vagy mentsvárat jelent, mint a sport, vagy bármely más hobbi, ami örömet okoz, ráadásul segít kitölteni azt az egyébként nem kevés időt, amit minden nap utazással töltök.  Szeretem, mert megnyugtat és jól esik szabadjára engedni a képzeletemet.

Meg persze néha ez is előfordul:

Abban a tekintetben szerencsésnek érzem magam, hogy a könyvek többségétől, nem nehéz elszakadnom. Ez valószínűleg azért van, mert többet olvasok egyszerre, így könnyebb átcsapni valami újba. 

Őszintén szólva kíváncsi vagyok arra, hogy ez másoknál hogyan működik. Hogy élik meg az olvasást?  Miért ragaszkodnak könyvekhez?  Miért olvasnak? Milyen érzés, amikor véget ér egy könyv? 

Grecsó Krisztián - Megyek utánad

"Elfeledett, rejtőzködő utak hálózzák be a fülledt alföldi falu földjeit, ahol Daru, a kamaszodó fiú küzd bandavezéri pozíciójáért, az önbecsülésért és szerelemért: egyszóval az életéért. Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté. A sebek, varratok és hegek sokasodnak, szíve talán kérgesebb lesz, de a legutolsó, okos és érett viszonyban is ugyanaz a szenvedély izzik, mint a legelsőben. Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül? Erre, és saját boldog-boldogtalan pillanatainkra, éveinkre gondolunk, miközben Daru sorsával ismerkedünk. Jön utánunk, nem ereszt."

Néha egészen úgy tűnik, hogy én ragaszkodom ezekhez a "megrág és kiköp" könyvekhez. Ez is ilyen volt, de még csak nem is azért, mert végig és alapjaiban szomorú, hanem azért, mert az összes elcseszett, újra és újra megismételt botlásunk és botlásom benne van. Ha nem is mindenkié, az enyémekből néhány biztosan.

Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni.

Sírósan, sírva nevetősen, édesen és keserédesen béna és önfejű néha Daru és mégis van benne valami ismerős, amit egyébként nem szívesen vallok be. Szerelmek, szakítások, törések, tragédiák, értelmetlen ragaszkodás. Van itt minden, csak ki kell várni.

Engem valószínűleg azért,  mert ennyire közel volt, eltört picit minden részlet, de az utolsó oldal a helyére billentette a képet. 

CC aranyköpések

I. 

- XYZ123 a rendszám?
- Igen!
- Akkor sajnos nem stimmel, legyen kedves ellenőrizni.
- XIZ123, elsőre is azt mondtam

 (Rendben, haver, köszi.)

 II. 

 tönkrement az egész idegem meg rendszerem

III. 

- Olyan csekket kaptam, hogy mindjárt felgyújtom az autót és felkötöm magam.
- Először legyen kedves megadni a rendszámot és nézzük meg a szerződést.

IV. 

- Segíthetek még valamiben Önnek?
- Egy kávé jól esne.
- Az nekem is.

(Nem, ezt nem szabadott volna rávágni, de akkor még egészen új voltam.) 

V. 

- Ön a képviseletre jogosult a cégnél?
- Igen, én vagyok a fönök. Bocsánat... Ügyvezető. (nevet)

(Imádtam. <3)

VI.

- Ön rögzített vonalban szeretne visszaélni más adataival
- Igen. szeretnék. Ez miért probléma?

(Szerinted?)

VII. 

- Már többször is megpróbáltak nekem kötvényt küldeni, de a postásunk valószínűleg tudathasadásos és néha nem tudja, hogy itt lakom, kiküldenék újra?

(Élmény lehet.)

VIII.

- Helyes ez a cím?
-A cím helyes, de én már nem lakom ott.

(Akkor jó lett volna, ha szólsz, de örülök, hogy a cím helyes.) 

VIII.

- Az Ön nevén van a biztosítás?
- Igen, cég nevén van.

(Ne tegyétek ezt velem...)

Jo Nesbo: Macbeth

"A fiatal és tehetséges nyomozó a város bűnbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. A hatalom megszerzése érdekében szörnyű gyilkosságok sora, és ezzel párhuzamosan egy szövevényes nyomozás veszi kezdetét.

A krimi és a thriller műfaji határán egyensúlyozó műben a hatalmi harc a végsőkig éleződik és feszül, és fokozatosan borít el mindent a végzetes paranoia.

A Macbeth című krimit Shakespeare tragédiája ihlette. Nesbo szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, viharos, noir-szerű táj - ezt a sötét helyet bravúrosan jelenít meg regényében a szerző."

Az tökéletesen egyértelmű volt, hogy Nesbo új könyvét meg fogom venni és nagyon lelkes leszek, mert az enyém, de abban a beteges rajongásom ellenére közel sem voltam biztos, hogy szeretni is fogom. Miért? Mert idegenkedek mindentől, ami nem Harry Hole.  Egyszerű, ugye?

Ami nem volt egyszerű, az a könyv és a vele való kapcsolatom. A világ, a karakterek, a dráma, ami ihlette, az őrület, ami az egészet belengi. Az egyik oldalon a földhöz szerettem volna csapni, a következő oldalnál viszont beszippantott. Azt hiszem ez főleg Macbeth karakterének köszönhető. Miatta szerettem az elején  a könyvet nagyon, utáltam sokáig és találtam hozzá vissza a legvégén. Kerek volt, azt meg kell hagyni.

Ami nagyon tetszett, az Nesbo jól megszokott stílusa. Elfogult vagyok, de imádom. Ahogy ír, ahogy csavarja a történetet, ahogy még az utolsó fejezetben odacsap egy picit. Zseniális Sin City Nesbo szemüvegén át.

(Hiányzol, Harry Hole, térj még vissza kérlek.)

Az auschwitzi tetováló - Lale Sokolov igaz története alapján

"A holokausztról számos könyv született, és bizonyára még fog is. Ám ez a történet minden szempontból különleges. Senki sem számított rá, hogy "a tetováló", aki - félelemből és féltésből - annyi évtizeden át hallgatott, egyszer csak előáll vele. Azt hihetnénk, hogy Auschwitz-Birkenauról már mindent tudunk. Túlélők és elkövetők egyaránt vallottak róla. Tudjuk, hogy a "túlélésre kiválasztottak" egy fogoly asztala előtt sorakoztak, aki egy számsort tetovált az alkarjukra. De vajon ki volt ez a fogoly? Magas rangú kápó különleges kiváltságokkal? Mit láthatott az évek során, mikor elvonult előtte a sokezernyi deportált? Ez a fogoly Lale Sokolov volt. A neve és a száma ott áll az Auschwitz-jegyzőkönyvben, amelyből a világ értesült a halálgyárról. Amit ő látott, azt maroknyi fogoly láthatta csak. Különleges helyzetéből adódóan kizárólag az SS politikai részlegének tartozott számadással, ezért viszonylag szabadon mozoghatott a táborban. Szinte mindenütt járt: a cigányok barakkjában lakott, ott dolgozott, ahol a szelekció zajlott, naponta betért az irodába, kapcsolatot tartott foglyokkal, kápókkal, bejáró lengyel munkásokkal egyaránt. Hat nyelven beszélt. Megfordult Mengele részlegében, megjárta a büntetőbarakkot, látta a gázkamrákat, a rablás és megsemmisítés teljes futószalagját. De a története mégsem a borzalmak leltárja. Itt, ebben a földi pokolban lett szerelmes, itt talált rá arra a nőre, akit mindig keresett: Gitára. Lale megfogadta, hogy túl fogja élni, akármi vár is rá, és mindent megtesz azért, hogy Gita is túlélje. A folyamatos életveszéllyel dacolva, időnként reménytelenségbe zuhanva harcolt, és nem adta fel. Ez a könyv Lale és Gita története. Megrázó, igaz történet szerelemről, kitartásról, hitről és szerencséről. Az auschwitzi tetoválóról."

A fülszöveg szerint a holokausztról rengeteg könyv született már. Ez egyébként így is van, én viszont az egyetemi kötelezőkön kívül mindet kikerültem, mióta láttam Auschwitzot. Miért? Mert úgy földhöz vág, hogy napokig kóválygok. Ezután a könyv után is itt tartok még, szóval mondhatjuk, hogy friss az élmény.

Tudtam, hogy fájni fog, már akkor, amikor megrendeltem, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. 2,5 nap alatt elolvastam, mert már az is rossz volt, hogy az asztalomon van. Többször belesírtam, mert élénken élt bennem a pánik, amit ott éreztem és mert nem vagyok képes befogadni azt, hogy erre képesek emberek. Naiv vagyok, igen. 

A könyvről: Sok- sok évig forgatókönyvnek szánták, majd mégis írott formában ismerte meg a világ a történetet. Rengeteg kritikát olvastam, aminek ez az alapja, hogy nincs (szép)irodalmi értéke, de az igazság az, hogy ez semmit nem vett el belőle, mert nem ez a lényeg. A lényeg Lale és Gita története és a történelem egyik szégyenfoltja és ezek benne vannak. Megtörősen, őszintén és nyíltan.

Ez az a könyv, amit nem tudtam csillagokkal értékelni, mert semmi értelme. Beszippant, megrág, összetör és kiköp.  Mindenkinek a kis kezébe adnám egyszer.