Grecsó Krisztián - Megyek utánad

"Elfeledett, rejtőzködő utak hálózzák be a fülledt alföldi falu földjeit, ahol Daru, a kamaszodó fiú küzd bandavezéri pozíciójáért, az önbecsülésért és szerelemért: egyszóval az életéért. Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté. A sebek, varratok és hegek sokasodnak, szíve talán kérgesebb lesz, de a legutolsó, okos és érett viszonyban is ugyanaz a szenvedély izzik, mint a legelsőben. Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül? Erre, és saját boldog-boldogtalan pillanatainkra, éveinkre gondolunk, miközben Daru sorsával ismerkedünk. Jön utánunk, nem ereszt."

Néha egészen úgy tűnik, hogy én ragaszkodom ezekhez a "megrág és kiköp" könyvekhez. Ez is ilyen volt, de még csak nem is azért, mert végig és alapjaiban szomorú, hanem azért, mert az összes elcseszett, újra és újra megismételt botlásunk és botlásom benne van. Ha nem is mindenkié, az enyémekből néhány biztosan.

Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni.

Sírósan, sírva nevetősen, édesen és keserédesen béna és önfejű néha Daru és mégis van benne valami ismerős, amit egyébként nem szívesen vallok be. Szerelmek, szakítások, törések, tragédiák, értelmetlen ragaszkodás. Van itt minden, csak ki kell várni.

Engem valószínűleg azért,  mert ennyire közel volt, eltört picit minden részlet, de az utolsó oldal a helyére billentette a képet.