Abban az esetben, ha nem ajánlásra olvasom a könyvet, vagy nem azért, mert a címe és az írója miatt már kerülgettem egy ideje, hanem képben vagyok vele teljsen, sokkal előbb vált volna világossá, hogy mire számíthatok, mert nem ennyire vakon megyek neki. Parancs, végrehajtás, semmi kérdés, bennem pedig döbbenet. Nekem ez egy idegen világ volt, brutálisan közelről, a pánikrohammal záruló auschwitzi látogatásom emlékével. Az auschwitzi tetoválóval ellentétben, ez legalább rémálmokat nem hozott. Az jó, nem? De. Vissza a fősodorba:
„Rudolf Lang történetében, a nevét kivéve, minden igaz. Élete is, pályafutása is. Az auschwitzi halálgyár létrejöttét történész módjára mutattam be: kőről kőre, dokumentumról dokumentumra állítottam össze a nürnbergi okmányok alapján.” - mondta róla a szerző.Ha mindezt figyelmen kívül hagyva próbálom felidézni, hogy milyen a stílus, milyen újra Merlétől olvasni, akkor azt mondom, hogy zseni ez az ember, amiért képes volt ezt így megfogni és a kulcsfigura szemén keresztül láttatni ezt ilyen higgadtsággal és ilyen hidegen. Mindemellett annyira közel hoz mindent Rudolf szemén keresztül, hogy már szinte érezhető "a szag", hallhatóak a hangok és könnyedén elképzelhető, hogy nézett ki a tábor. Ez a közelség egyszerre fojtogat és ösztönöz arra, hogy olvass tovább azt keresve hogyan történhetett ez meg, miért fogadott el Lang mindent szó nélkül és annak ellenére, amit közben éreztél, szinte érzed a csalódottságát, amikor Himmler öngyilkos lesz.
Ez pedig számomra megadta a választ:
– Még most is meg van róla győződve, hogy ki kellett irtani a zsidókat? – Nem, most már nem. – Miért nem? – Mert Himmler öngyilkos lett. Megütődve bámult rám.– Ez azt bizonyítja – folytattam –, hogy nem volt jó parancsnok. És ha nem volt jó parancsnok, nyilván akkor sem mondott igazat, amikor kijelentette, hogy a zsidókat ki kell irtani. – Tehát – kérdezte az amerikai –, ha mindent újra kellene kezdeni, nem így cselekedne? – De igen – vágtam rá –, ha parancsot kapnék, ugyanígy cselekednék. Hosszasan rám nézett, rózsaszín arca kivörösödött. – A lelkiismerete ellen cselekedne! – kiáltotta felháborodottan. Vigyázzba vágtam magam, magam elé meredtem, és azt mondtam: – Bocsásson meg, de azt hiszem, két malomban őrölünk. Minek gyötörtem volna magam gondolkodással? Egyetlen kötelességem: engedelmeskedni a parancsnak.Megbántam, hogy olvastam? Nem. Megdöbbentett? Igen. Zsenialis? Egyértelműen. Ajánlom? Ha érdekel a második világháborúnak ez a szelete, akkor mindenképp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése